 "Kihunyt egy máglya Debrecenben 2006. december 24-én este. Mikor az emberiség a remény születését ünnepli, hirtelen szívhalállal eltávozott közülünk Bényi Árpád festőművész, a magyar képzőművészet kiemelkedő személyisége.
Élete, művészete szorosan összefonódott. Dicsőszentmártonban született s talán onnan hozta azt a művészi törekvést, hogy képein központba állítsa a teret, ne csupán kitöltse a kép síkját, hanem megkísértse a végtelenség festői kifejezését. Sok képének szinte nincs határa, egymás mellé helyezve folytatják egymást. Tanár lett, művésztanár, s az 1956-os forradalmat követő megtorlás során egy plakátterv miatt négy évi börtönre ítélték. Onnan kiszabadulva Berettyóújfalu fogadta be. Ám művészetének szinte utolsó darabjáig visszatért a forradalom élménye és a börtönélmény. Volt hite, ereje a folytatáshoz, hogy aztán első önálló kiállítását Debrecenben betiltsák. A sorsverte ember azonban tovább kereste a csodaszarvast, alkotott és végül debreceni polgár lett, a nagyerdei művésztelep meghatározó személyisége. Itt bontakozott ki művészi pályája, legyőzve földi nyűgöket Prosperoként világot teremtett magának. Tizenkét esztendőn át a nyíregyházi főiskola képzőművészeti munkáját is irányította tanszékvezetőként. Pedagógiai és művészi tapasztatait írta meg Ecset és stafeláj című könyvében (1998.). Az önmagával is küzdő művészt többek között Káplár Miklós, Medgyessy, Holló László, Csokonai díjakkal tisztelte meg a szűkebb haza. Berettyóújfalu és Debrecen díszpolgára lett.
Hihetetlen intenzitással és belső tűzzel alkotott haláláig. Alkotott s ügyeket vállalt, küzdött és teremtett, hitt és dorgált szükség szerint. Főként és elsősorban azonban festőművész volt. Tagja a Művészeti Alapnak (1966), a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének (1975). Műveiből itthon és külföldön közel hatvan egyéni kiállítást rendeztek, a csoportos tárlatok száma sokkal több. Munkáit múzeumok, középületek, családi otthonok őrzik. Kezdettől a tér és a színek dramaturgiája foglalkoztatta. Alkotásain egyszerre van jelen a csönd és a drámai feszültség. Csendéletei, tájképei, tiszai látomásai mintha egy földöntúli csönd harmóniáját őriznék, olykor fájdalmas, máskor belső erőt sugárzó ragyogással. Ugyanakkor szinte minden alkotásán ott lüktet a személyes emlékekből, mély gondolatokból és intenzív érzelmekből adódó drámaiság. A tündöklő pirosak, sárgák, kékek olyan feszültséget teremtenek, amely egyszerre életigenlő izzás és fájdalmas ütközés. Az utóbbi évek alkotásain szinte kozmikus erőként vonul át ez a feszültség, valóságon túli, váratlan elemekkel és a szinte minden művén jelenlévő fekete vonalakkal, rácsokkal. Az ember sorsa és a művek elementáris erővel kapcsolódnak össze.
Most eltávozott. Egyik kimagaslóan szép képének címe: A bohóc angyallá válása. A művészetben a bohóc mindig az alkotó jelképe. Itt is az. És karácsony estéjén angyallá vált ő maga is. A varázsló nem maga törte el pálcáját, hanem a sors volt kegyetlen hozzá. Pedig tele volt tervekkel, akvarell-sorozat megalkotására készült. Az álmok nem teljesültek, a papírok üresek, a festékek szárazak maradnak, ám a stafeláj bizarr mementóként őrzi emlékét, együtt minden tárlatlátogatóval, művészbaráttal. Az alkotó szeme lezárult, alkotásai azonban legyőzik a kegyetlen időt és a szűk emberi tereket." /Bényei József/ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
