Bényi Árpád: Töprengés a műteremben
/ 75 év tér és sík között, 2006/
Keresem a néma ikon megfestéséhez vezető utat. Néma, mert szentek és angyalok nélkül, mégis szentképek őszinte áhítatát kellene tartalmazza. Valahol olvastam, hogy színek erejével lehetne megteremteni az emberi sors és isteni létezés között felbomlott szövetséget. Színekkel, vagyis nem a racionalitás erejével, hanem valamilyen szakrális indulat által.
Szeretném, ha a képeimen minden színfolt levetné evilági bábrongyait, és pillangó súlytalanságával ecsetvillanássá válna a tömeg.
Szavak elől és minden racionális spekuláció elől képekhez jó menekülni. Minden műteremnek van egy-két „titka” arra, hogy meddig engedi az ecsetet a tér és sík közé, az ész és indulat közé, hogy azt jelenítse meg, amit látunk vagy azt, amit gondolunk a világról, hogy azt, amit tudunk vagy azt, amit érzünk, sejtünk a mindenségről.
Műtermek titka, hogy a kép tere meddig engedi az ecsetet a dimenziók közé, hogy meddig idézi a háromdimenziós emlékeket, és mennyire redukálja önmagát a síkok mezejére, oda, ahol a térbeli kiterjedések idézése megszűnik. Mert van egy hely ezen a világon, ahol a profán és a szent, a tér és a sík az érzékszervek számára keveredik.
A kép rámájába zárt terület szakrális hely, a pokol és mennyország terének senkiföldje, ahol a tényeknél fontosabbak a sejtések, ahol glóriával megidézett szentek helyett egy-egy kobaltkék színfolt pillangója szakrálisabb tartalmat idézhet. A végtelen Mindenséget nem lehet racionális úton felfogni. Tér és idő végtelenjét csak hinni lehet vagy tagadni, és ezt a kettősséget jobban kifejezik az ábrázoláson túli néma ikonok, mert a sejtések szakrális érzésvilága meggyőzőbb.
A „dolgok” alakja kivonja magát a hétköznapi megjelenés normái alól: emberléptéken túlit, áttetszőt vagy gravitációtól mentes állapotot esszenciál. A forma minden tobzódása ellenére belefeszül egy képzeletbeli síkszerű állapotba. A néma ikon villanásokat keres az örökkévalóság fényeiből.Ecsetet azért kapott az ember, hogy ablakot nyisson emberlétünk hatalmas titkaira. A festői forma – hogy létezhessen – le kell váljon a gondolatról. A képről beszélő interpretációnak a megtestesülés stációit kell kutatnia, a képpé válás állomásait, a szellem találkozását az anyag tehetetlenségével.
Mit keresek én az ecset és paletta segítségével?
– a forma különböző állapotait,
– a tér- és síkszilánkok robbanását,
– a létezés peremén felejtett vonal-szikraesők csodáit,
– tárgyi felismerések helyett irracionális forma-vegetációt,
– a lét és nemlét határán sepregető ecset meditáló lassú töprengését
A képráma által körbezárt mező legyen a festő ígéretföldje, akár úgyis, mint esztétikai szenvedéstörténet színtere. Szeretném megfesteni egyszer azt a szentképet, amelyiknek teréből kiűzhetem a megnevezhető dolgok világát, ahol teljesen tárgyakká-válás előtti állapotukban maradnak a színek, és amiben a Szellem megtestesül. Valamikor évezredekkel korábban rituális tüzeket néztünk szent borzadállyal, és hagytuk, hogy átjárjon a varázslat ereje.
Hiszek benne, hogy visszatér a színek, a rímek és a melódia becsülete. Nagy szükség van erre, mint tűzre a didergőnek, kenyérre az éhezőnek, hogy legyen mitől újjászülessen a lélek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT